22. szeptember 1862-én King fogant I. Vilmos a Babelsberg-palotában, Potsdam mellett Otto von Bismarck, aki Párizsból sietett. A kormány és a parlament alsóháza (képviselőház) között 1860 óta parázsló konfliktus megoldásában kellett volna segítenie a fegyveres erők modernizálása miatt. A kormány veresége esetén a király még a trónról való lemondását is fontolgatta. Bismarck a „brandenburgi választófejedelem hűséges hűbéreseként” késznek nyilatkozott a hadseregreform végrehajtására, szükség esetén akár a képviselőház többségének akarata ellenére is. I. Wilhelm, aki még mindig bizonytalan volt Bismarck személyét illetően, de nem volt más személyi állománya, másnap ideiglenesen az Államminisztérium élére állította.

Konfliktusminiszter

Az új kormányfő kezdetben kompromisszumkésznek tűnt a liberálisokkal: 30. szeptember 1862-i „vas és vér” beszédében partnerséget ajánlott nekik a „nemzetkérdés” megoldásában. Cserébe a hadsereg reformjához szükséges költségvetési források jóváhagyását követelte. A liberálisok azonban félreértelmezték az ajánlatot a belső zsarnokság és a külső háborús politika veszélyeként, és határozottan elutasították Bismarck ajánlatát. Csak néhány nappal később, október 8-án, I. Vilmos véglegesen kinevezte miniszterelnöki és külügyminiszteri kinevezését.

A képviselőház liberális többségének ellenállása ellenében Bismarck végrehajtotta a hadseregreformot, és ezt a porosz alkotmány megkérdőjelezhető értelmezésével indokolta. Mivel nem rendelkezett arról, hogy a törvényalkotási folyamatban ne legyen egyetértés a kormány és az állami parlament között, úgy gondolta, hogy ezt a „rést” felhasználhatja arra, hogy a képviselők beleegyezése nélkül is át tudja vinni kormányprogramját, mert az „állami élet” "egy pillanatra se álljon meg", ahogy Bismarck tette januárban, 1863-ban a Parlamentben kijelentette. Miután minden kompromisszumkísérlet kudarcot vallott, a következő években az állami parlament által jóváhagyott költségvetés nélkül kormányzott. A katonai konfliktus így alkotmányos válsággá fejlődött, amely korlátozta Bismarck belpolitikai mozgásterét. Ezért 1863 májusában az „Általános Német Munkásszövetség” (ADAV) vezetőjével vezette. Ferdinand Lasalle Egy antiliberálisról beszél gerichfolytatódott az együttműködés a kormány és a munkásmozgalom között. Ez az ötlet azonban semmivé vált, és később nem lehetett újra felvenni – Lassalle 31. augusztus 1864-én egy párbaj következtében meghalt.

 Ferdinand Lasalle (© Otto-von-Bismarck-Stiftung)

A hadseregreform kérdésében a kormány és a liberálisok éles ellenállása ellenére Bismarck gazdasági téren, valamint a „nemzetkérdés” megoldása kapcsán találkozott az ellenzékkel. A liberális és nemzeti mozgalom Németországban az 1850-es évek végére megerősödött, és Bismarck felvállalta a nemzeti mozgalom alapvető követeléseit. Azonban kevésbé foglalkozott Németország egyesítésével, mint Poroszország hatalmi pozíciójának megszilárdításával Észak-Németországban és Ausztria dominanciájának megszüntetésével a Német Szövetségben. 1863 elején és őszén sikerült meghiúsítania Ausztria két német politikai kezdeményezését. Oroszország Poroszország iránti jövőbeni jóindulatát is biztosította azzal, hogy jóváhagyta az orosz lengyelországi felkelés leverését. Egy 8. február 1863-i titkos megállapodásban (alvenslebeni egyezmény) a berlini és a szentpétervári kormány katonai támogatást ígért egymásnak a lengyel lázadók elleni harcban.

Ugyanebben az évben elromlott lange parázsló konfliktus Dániával az Elbától északra fekvő Schleswig, Holstein és Lauenburg hercegségek miatt. Ezek perszonálunióban kapcsolódtak a dán koronához. Az 1851-es Londoni Jegyzőkönyv megtiltotta a fennálló jogviszonyok egyoldalú megváltoztatását. Dánia azonban új államalkotmány útján törekedett Schleswig bekebelezésére. Az ezzel kapcsolatos diplomáciai viták 1864-ben a német-dán háborúhoz vezettek. Dánia katonai veresége után a hercegségeket – amelyeket Bismarck már fontolóra vett Poroszországhoz csatolni – Ausztria és Poroszország közös igazgatása alá helyezték. Mindkét hatalom együtt dolgozott a Dánia elleni harcban, és az 14. augusztus 1865-i Gasteini Egyezményben megállapodtak abban, hogy mostantól külön gyakorolják a közigazgatást. Ezzel egy időben Poroszország megvásárolta Lauenburgot, amelyet Holstein mellett Ausztria igazgatott. 15. szeptember 1865-án Bismarckot sikerei jutalmaként örökös grófrá nyilvánították.

A Dánia elleni közös fellépés ellenére sem sikerült megoldani a porosz–osztrák viszályt a német szövetségben uralkodó fölényről. A békés rendezésre irányuló erőfeszítések kudarcot vallottak, mert Ausztria ragaszkodott a vezetéshez, Poroszország pedig ragaszkodott az egyenlőséghez.

A diák elfogadta Bismarck osztrák- és antiliberális politikáját Ferdinand Cohen Blind 7. május 1866-én Berlinben az ő alkalmából orgyilkosság elkövetni. A porosz miniszterelnök sértetlenül megúszta.

 Poroszország és Ausztria versenye a Német Konföderációban évekig foglalkoztatta a politikát és a közvéleményt. A karikatúra túlságosan pragmatikus megoldást mutat a Német Szövetségi elnöki tisztség megosztására; innen: müncheni ütés. ME Schleich humoros eredeti lapja, 17. kötet, 7. szám, 14. február 1864.

A németországi felsőbbrendűség körüli konfliktus végül Poroszország javára dőlt el az 1866-os „fráter háborúban”. Az 23. augusztus 1866-i prágai béke eredményeként Poroszország annektálta a Hannoveri Királyságot, valamint a hesseni választófejedelmet (-Kassel), a nassaui hercegséget és Frankfurt szabad városát. A schleswigi és holsteini hercegségek is Poroszországhoz kerültek 1867-ben, mint új Schleswig-Holstein tartomány. Azonban beleegyezett abba, hogy tiszteletben tartja a fővonalat, hogy eloszlassa Franciaország bizalmatlanságát. Ausztria viszont elfogadta a Német Szövetség feloszlatását és Németország újjászervezését a Maintól északra.

A két győzelmes hadjárat és a porosz vezetés alatt álló északnémet szövetségi állam létrejötte következtében Poroszország belpolitikai válsága enyhült. Míg a régi konzervatív erők hátat fordítottak Bismarcknak, mert túlságosan forradalminak tartották, addig a liberálisok sorából Bismarckot korábban kritikusok elismerték a kormány külpolitikai és katonai eredményeit, és jelezték, hogy támogatják a kormányfő irányvonalát.

A képviselőház 3. szeptember 1866-án utólag elfogadta az 1862-től kezdődő állami költségvetést és katonai kiadásokat. Ezzel egyidejűleg a kabinet megkapta a szükséges kártalanítást (büntetés alóli mentesség), vagyis nem kellett jogi felelősséget vállalnia az elmúlt évek alkotmányellenes cselekedeteit. Cserébe a kormány megígérte, hogy a jövőben tiszteletben tartja a parlamenti költségvetési törvényt. Ez a kompromisszum véget vetett az alkotmányos válságnak Poroszországban. Bismarcknak ​​végül sikerült legalább lelassítania a kormányrendszer parlamentarizálódását, míg a liberálisok abban reménykedtek, hogy a kormánnyal együttműködve meg tudják reformálni.

 A porosz állam, az Északnémet Konföderáció államai és a többi vámuniós állam. W. Kartz és F. Kern színes szegélyű acélmetszete Heinrich Johann Samuel Kiepert és Adolf Gräf modellje alapján, 1870 körül (© Otto-von-Bismarck-Stiftung)

1866. október elején a Rügen szigetén fekvő Putbusban töltött vakáció során Bismarck elkészítette az északnémet szövetségi állam alkotmányának alapvázlatát. 1. július 1867-jén Poroszország megalapította az Északnémet Konföderációt a Majna partjától északra fekvő többi állammal, I. Vilmos király pedig július 14-én kancellárrá nevezte ki. Az előző hónapban megszerezte a Varzin birtokot Kelet-Pomerániában, abból a pénzből, amelyet az állam parlamentje 23. április 1867-án adományozott neki érdemei elismeréseként.

Poroszország az Észak-német Konföderáció területének mintegy négyötödét és lakosságának 80 százalékát foglalta el a 22 tagállam közel 30 millió lakosával. A nemzeti mozgalom szempontjából ennek mielőbb össze kell olvadnia a dél-német Bajorországgal, Württemberggel és Badennel. Bismarck számára viszont még messze volt a német kérdés megoldása: „Ha Németország eléri célját a 19. században” – szögezte le óvatosan 1868-ban –, az nekem nagynak tűnik, és ha az lenne. tíz vagy akár öt év múlva az valami rendkívüli lenne.”

 Otto von Bismarck névjegykártyája, mint az Északnémet Konföderáció kancellárja (© Otto-von-Bismarck-Stiftung)

Bismarck soha nem tartotta szívéhez közel álló ügynek a német egységet, és nem is tervszerűen valósította meg. Álláspontja szerint a már megindított egyesülési folyamatot továbbra is az államnak és a kormánynak kellett irányítania, és minél „Európa-kompatibilis” kialakításában. Különösen Franciaországot kellett megnyugtatni. Ez utóbbi azonban olyannyira veszélybe sodorta Európa vezető hatalmának szerepét a fölényre törekvő poroszoknál, hogy a spanyol trón kérdésével kapcsolatos diplomáciai viták után 1870 júliusában hadat üzent Poroszországnak. Hat héttel később Kaiser volt Napóleon III legyőzték és megdöntötték. A háborúból való kiút keresése azonban nyolc hónapig tartott. Bismarck követelése Elzász és Lotaringia átengedésére kezdetben megakadályozta a gyors békemegállapodást, de elősegítette a német birodalom megalakításáról folytatott tárgyalásait a délnémet államokkal, amely formálisan 1. január 1871-jén jött létre. Néhány nappal később, január 18-án a német fejedelmek a versailles-i palota Tükörcsarnokában német császárrá kiáltották ki I. Vilmos porosz királyt. Május 10-én Bismarck és a francia külügyminiszter aláírta Jules Favre a frankfurti béke.

 Otto von Bismarck ezzel a tollal írta alá a békeszerződést Franciaországgal 10. május 1871-én. 1870. október végén kapta ajándékba Bissinger pforzheimi ékszerésztől. (© Otto-von-Bismarck-Stiftung / Fotó: Michael Zapf)